Novemberben jelent meg egy film „A döntés” (angolul „Holy dilemma”) címmel először a Verzió filmfesztiválon, majd az HBO Max-on is elérhető lett. A film egy magyar katolikus pap sajátos élethelyzetébe enged betekinteni, bemutatja, hogy hogyan lavírozik a papi és az eltitkolt családi élete között, majd végül dönt és elhagyja a papságot a családjáért.
Elolvastam több cikket is a filmről, amely különböző keresztyén és nem keresztyén oldalakon jelent meg. Meghallgattam egy podcast beszélgetést is róla és egy vetítés utáni közönségtalálkozó felvételét is. Ez alapján úgy látom, hogy az egész magyar nyilvánosság, keresztyén és nem keresztyén, egyetért abban, hogy ez a film a cölibátusról szól, arról nyit diskurzust, vitát. Egészen úgy tűnt nekem, hogy a szereplők maguk is a „cölibátus áldozataiként” tekintenek magukra, ezért is vállalták, hogy az életük ilyen intim mélységeibe beengedik a kamerákat.
Én ezzel határozottan nem értek egyet. Az én meglátásom szerint ez a film egyáltalán nem a cölibátusról szól, és a szereplők sem áldozatok. Vagy legalábbis nem a cölibátuséi.
Az én meglátásom szerint ez a film arról szól, hogy egy római katolikus papot ugyanazok a bálványok vezetik a szíve mélyén, mint a legtöbb embert a mai kultúránkban, és amikor szembesül ennek a bálványimádásnak a destruktív következményeivel, ugyanazt teszi, mint a legtöbb ember a mai kultúránkban: hárítja a felelősséget. Ez esetben az egyházra. Protestáns vagyok, nem igazán érzem magamat feljogosítva arra, hogy a kötelező cölibátusról vitázzak, nem is érdekel annyira, hogy őszinte legyek. Azért szerettem volna írni erről a filmről és erről a történetről, mert szerintem pont hogy nem a cölibátusról szól. És az, hogy mindenki, keresztyén és nem keresztyén egyaránt mégis a cölibátusra fókuszál a film kapcsán egy óriási piros felkiáltójel számomra arra nézve, hogy mennyire válik el a keresztyének gondolkodásmódja a világiakétól.
Azt írtam, hogy véleményem szerint ez a film bálványokról szól. Tisztában vagyok vele, hogy ez erősen hangzik, mert a bálványimádás a legnagyobb bűn, ami Isten ellen elkövethető, tulajdonképpen minden bűn eredője. De éppen ez itt a lényeg. Kálvin János mondta, hogy az ember szíve természetéből fakadóan bálványgyártó műhely[1]. Mindannyian érintettek vagyunk ebben. Mindannyian másban keressük a boldogságot, mint az Istennel való kapcsolatban. Csakhogy attól még, hogy ez mindenkit érint, attól még egy destruktív és halálos állapot és nem kellene napirendre térnünk fölötte, mert ha így teszünk, a bálványimádás olyan természetessé válik, hogy már észre sem vesszük, még akkor sem, amikor a mozivásznon olyan nyilvánvalóan az arcunkba tolják, hogy az már fájdalmas. Nem szeretnék más emberek fölött ítélkezni. De igenis meg szeretném ítélni a dolgokat úgy, ahogy Pál apostol írja:
Ítéljétek meg tehát, mi az, ami kedves az Úrnak, és ne vegyetek részt a sötétség haszontalan cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le ezeket. Mert amiket titokban tesznek, azokról még beszélni is szégyen, de mindaz, amit a világosság leleplez, nyilvánvalóvá lesz. Mert minden, ami nyilvánvalóvá lett, az világosság. Ezért mondja: „Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus.” (Ef 5, 10-14.)
Bálvány No.1: A Szerelem
Én nem tartozom azok közé, akik lenézik a szerelmet és pusztán a biokémiával leírható testi folyamatoknak tartják. Szerintem a szerelem csodálatos, Isten kedves teremtménye.
Mert Isten minden teremtménye jó, és semmi sem elvetendő, ha hálaadással élnek vele, mert Isten igéje és a könyörgés megszenteli. (1Tim 4, 4-5.)
De az, hogy a szerelem teremtmény azt is jelenti, hogy nem úr, akinek feltétlen engedelmeskedni kell. Nem egy legyőzhetetlen erő, amelynek ne lehetne ellenállni. A szerelemnek önmagában nincs előjele, semleges erkölcsi értelemben. Éppen ezért nem szenteli meg azt, ami erkölcstelen, de nem is mocskolja be azt, ami szent.
Róbert és Anett úgy beszéltek a szerelmük születéséről a filmben, mint valami olyasmiről, ami egyszerűen megtörtént és nem volt fölötte kontrolljuk. Mintha az, hogy „szerelmes lettem” mentség lenne akármire. Róbert már pap volt, amikor Anettet megismerte, többször is próbáltak szakítani, de hiába, a szerelem erősebb volt.
Tényleg ki vagyunk szolgáltatva annak, hogy sodródjunk a szerelemmel? Hiába a jobb belátás, a hideg fej, a tudatos döntés, a szerelemmel szemben semmi sem használ? Csak akkor, ha mi magunk is elhisszük, hogy a szerelemnek nem lehet – vagy nem kell ellenállni. Ha elhisszük, hogy a szerelem valami olyasmit ad, amit semmi más nem tud, és ami elengedhetetlen ahhoz, hogy boldogok legyünk. Ha elhisszük, hogy jogunk van hozzá. Ha elhisszük, hogy ez az az “élő víz”, ami oltja majd a lelkünk szomját. Nagyjából ezt jelenti az, hogy a szerelem bálvánnyá válik. Lehet, hogy a felszínen azt mondod, te Istenben hiszel, de a „funkcionális istened”, akitől valójában az elégedettséget, boldogságot, az életed értelmét várod, az a szerelem.
Sodródás vagy döntés?
Kicsit ironikus nekem, hogy a film magyar címe az, hogy „A döntés”, miközben valójában az egész élethelyzet, ami elénk tárul számomra inkább több év döntésképtelen sodródásának eredményeként értelmezhető. De ez sem egyedi egyáltalán, millió ilyen „sodródós love-story”-t látok magam körül. Megismerkedünk, egymásba szeretünk, járogatunk, egyszer csak összeköltözünk, mert miért is ne? Együtt élegetünk, aztán egyszer csak hoppá, becsúszott egy baba, nem baj, akkor babázunk, úgyis benne vagyunk a korban. Ha már gyerek van talán összeházasodhatnánk, oké, miért is ne? Akkor legyen lagzi… Rengeteg házasságnak ez a forgatókönyve manapság – már amennyire én rálátok. Ahhoz, hogy az ember felismerje, hogy az ilyen sodródás elég problémás nem kell keresztyénnek lenni. Viselkedéstudománnyal foglalkozók gyakran beszélnek arról, hogy milyen fontos, hogy az ember a fontos mérföldkövek előtt megálljon és tudatosan mérlegelve döntsön, és ne pusztán belesodródjon az olyan fontos életeseményekbe, mint házasságkötés és gyerekvállalás.
A szeretet a lényeg, nem?
De hát szerették egymást, és ez a lényeg, nem?
Oké, mit jelent szeretni egymást?
A Szentírás ezt mondja:
„Férfiak! Úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte (…) Hasonlóképpen a férfiak is szeressék a feleségüket, mint a saját testüket. Aki szereti a feleségét, az önmagát szereti. Mert a maga testét soha senki nem gyűlölte, hanem táplálja és gondozza, ahogyan Krisztus is az egyházat, minthogy tagjai vagyunk az ő testének.” (Ef 5, 25-30.)
Magyarul: keresztyén, Krisztust követő férfi arra van elhívva, hogy önfeláldozó szeretettel szeresse a Kedvesét, mint Krisztus az egyházat! Persze, de mi gyarló emberek vagyunk, nem Krisztus, nem tudjuk ezt tökéletesen megvalósítani – mondod. Valóban nem, de legalább a gondolkodásmódod és a döntéseid reflektálhatnák azt, hogy valami ilyesmire törekszel. Hogy legalább érted, felfogod hogy mi lenne a feladat. Legalább látod, hogy mi az ideál. Vagy legalábbis nem tartod teljesen normálisnak és elfogadhatónak, amikor homlokegyenest az ellenkezőjét teszed. Talán önfeláldozó szeretetet tükröz az a gondolkodásmód, amely arra kényszeríti a szeretett nőt, hogy úgy éljen, mint egy szerető? Titkolózzon, tilosban járjon, vigyáznia kelljen rá, hogy mit és kinek mond? Hogy ne vállalhassa fel nyíltan és büszkén a szerelmét a világ előtt, mint minden más nő? Hogy eltemesse magában az istenadta vágyat, hogy egyszer majd megkérik a kezét, fehér ruhát vesz fel és a templomban hozzámegy ahhoz a férfihoz, akit minden embernél jobban szeret? Hogy a gyermekeit gyakorlatilag egyedülálló anyaként kelljen majd nevelnie? Hogy ne várhassa a gyermekei apjától, hogy tenyerén hordozza őt, míg ő tenyerén hordozza a gyermekeket? Ilyen a Krisztushoz hasonló önfeláldozó szeretet?
Na de ki vagy mi okozta ezt a helyzetet?
Ezen a ponton történik a felelősséghárítás. A film azt sugallja, hogy a cölibátus intézménye a hibás. Ha a kötelező cölibátus nem lenne, Róbert feleségül vette volna Anettet és olyanok lennének, mint bármely más család. Ez szinte konkrétan el is hangzik a filmben, az egyik egyháztag szájából.
Na de senki nem kényszerítette Róbertet arra, hogy kapcsolatban éljen papként, illetve senki nem akadályozta meg, hogy kilépjen a papságból már az elején! Senki nem kényszerítette őt arra, hogy azt a két dolgot, ami (az általa felszentelésekor elfogadott) egyházi szabályok szerint kizárja egymást ő mégis egyszerre próbálja megvalósítani!
Vagy mégis?
Mi ez a “kényszerítő erő”, aminek nem lehet ellenállni?
Bálvány No.2.: A pozíció
Miért kellett ilyen hosszú idő ahhoz, hogy Róbert otthagyja végre a papságot? Miért sántikált kétfelé ilyen sokáig a papi élet és a családja között? Miért kényszerítette a családját ennyire méltatlan helyzetbe?
Döbbenetes volt számomra, ahogy a film, bár valószínűleg nem ez volt a szándéka, mégis annyira világosan az arcomba tolta a miértet.
Amikor Róbert még csak fontolgatta a kilépést, azt emlegette, hogy „az emberek miatt” nehéz otthagyni a gyülekezetet, mert „az emberekről szól az egész”. Az emberek miatt? Milyen emberek lehetnek fontosabbak, mint egy apa tulajdon gyermekei? Talán Isten nem gondoskodik majd új pásztorról a nyájnak? Hiszen Övé az Egyház, az Ő tulajdon teste, Ő gondoskodik róla! Vagy annyira pótolhatatlan Polgár Róbert, hogy nélküle már egészen biztosan nem lehet meg ez a közösség? Mégis kikről vagy inkább kiről szól ez az egész?
Biztos vagyok benne, hogy Róbert kivételesen tehetséges a közösségszervezésben. Nem véletlenül szerették annyira. De pont ilyen esetben óriási a kísértés arra, hogy valaki a pozíciójában és az emberek elismerésében és szeretetében találja meg az értékességét, identitását és az élete értelmét. Az emberek pedig még tovább erősítik ezt. Papnak lenni státusz. Egy közösség szervezője, vezetője, tanácsadója, tanítója, bizalmasa vagy és ez a közösség a tenyerén hordoz. Egyáltalán nem meglepő, ha valakinek ez válik az önképe központjává, így még a tulajdon gyermekeiért sem nagyon tudja elhagyni. Csak akkor, amikor a lelkiismerete már annyira kínozza a kettős élet miatt, hogy ez a szenvedés felülírja a pozíció elhagyásának fájdalmát.
A filmben végül Róbert maga mondta ki. Miután már kilépett és polgári foglalkozása volt, az egyik jelenetben valami olyasmit mondott, hogy ugyan végre a családjával lehet, ez mégsem teljesíti őt ki, hiányzik neki, hogy az emberek hozzá fordulnak, tanácsot kérnek tőle.
Ezután pedig azt nézhettük végig, ahogy Róbert végül megtalálja a módját annak, hogy „kiteljesedhessen” azzal, hogy indul a polgármesteri pozícióért és meg is választják.
Az igazság megszabadít
De miért is ne lehetne happy end a polgármesterré választás, hiszen így már van család is, van pozíció is, a káposzta is megmarad és a kecske is jóllakik? Azért, mert Jézus nem azért jött, hogy pusztán „elrendezze” a dolgokat, és mindenki jól járjon. Ő azért jött, hogy szabaddá tegyen bennünket. Ironikus, hogy a film alcíme: „Az igazság megszabadít” (Jn 8, 32.) Feltételezem, hogy itt az „igazság” a család felvállalására, a „szabadság” pedig a nyomasztó kettős élet alól való felszabadulásra utal. Tipikus példa egy kontextusból kiragadott igével való visszaélésre. Kontextusban ugyanis így hangzik ez az ige:
Ha ti megtartjátok az én igémet, valóban tanítványaim vagytok; megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket. Ők ezt kérdezték tőle: Ábrahám utódai vagyunk, és soha nem voltunk szolgái senkinek. Hogyan mondhatod hát: Szabadok lesztek? Jézus így válaszolt nekik: Bizony, bizony, mondom nektek, hogy aki bűnt cselekszik, az a bűn szolgája. A szolga pedig nem marad a házban örökre: a fiú marad ott örökre. Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek. (Jn 8, 31-36.)
Ez a történet lehetett volna a bűnbánat, megtérés, kegyelem, megváltás és szabadulás története. De bűnbánat és megtérés helyett a felelősséghárítás, kegyelem helyett az önfelmentés, megváltás és szabadulás helyett a felszínes megoldások története lett. Ha ez egy világi történet lenne, na bumm, senki sem lepődik meg, így működik a világ. Az emberek „vallásos ösztöne” megkeresi a maga isteneit, az imádásra teremtett emberi szív megtalálja a hódolata tárgyát, akármi legyen is az. De ez az egész történet az Egyházban játszódik. A szereplői keresztyénnek mondják magukat, Isten gyermekeinek, Krisztus követőinek.
Hogyan újuljon meg az Egyház, ha a Szentlélek templomaiban bálványok pöffeszkednek? Ha a gyülekezetekben ülő keresztyének (és vezetőik) élete egészen más körül forog, mint Jézus Krisztus, akit állítólag „követnek”? Nem attól van erkölcstelenség a gyülekezeteinkben, hogy nem tartjuk be elég lelkiismeretesen a „szabályokat”. Hanem attól, hogy teremtett dolgokat imádunk, „funkcionális isteneinknek” hódolunk. Aki megújulást szeretne az először is ragadja meg az élete trónját bitorló zsarnokot és vágja ki az ablakon! (2Királyok 9, 30-37.)
Valószínűleg tudnék még írni erről az egész történetről, de most befejezem. Egyetlen igét hozok még ide zárásképp, ami egyébként az egyik kedvencem:
Kérlek azért titeket, testvéreim, az Isten irgalmasságára, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda magatokat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul, és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes. (Róm 12, 1-2.)
[1] Institutio I.11.8