Bagdy Emőke nemrég a 24.hu-nak adott interjújában a következőket mondta:
„Ahhoz nem férhet kétség: a nő legfőbb értéke, hogy tovább tudja vinni az életet. A cikkeim, könyveim, javaim előbb-utóbb mind csak por lesznek. Egy lábnyom az idő homokjában. Amit igazán alkottam az az, hogy gyereket szültem és tovább vittem az életet. Ez a legfontosabb.”
24.hu
Erre az interjúra a Szemlélek-en megjelent válaszcikk hívta fel a figyelmemet. Pogány Anikó, a cikk szerzője ugyanis keresztyén oldalról szállt vitába Bagdy Emőkével. A téma számomra is nagyon izgalmas, ezért aztán veszem a bátorságot és beszállok a beszélgetésbe.
Pogány Anikó szembeszáll Bagdy Emőkével és azt mondja, hogy nem tartja igaznak azt, hogy a nő legfőbb értéke az élet továbbadása, méghozzá „pont a hit, a kereszténység, a spiritualitás szempontjából”. Leírja, hogy ő maga hogyan küzdötte meg a gyermektelenség fájdalmát a hit segítségével. Én nem szeretnék letáborozni sem Emőke, sem Anikó mellett. Azt szeretném megkísérelni, hogy hidat verjek kettejük közé – a hit, a keresztyénség és a spiritualitás szempontjából.
A nő értéke
Az én történetem más, mint Anikóé. Nekem van gyermekem, és az én esetemben Isten pont ezt, az anyaságot és az anyai küszködéseimet használta fel arra, hogy megszabadítson attól, hogy az értékem közepének az anyai teljesítményemet lássam. Ebből a szempontból tehát egyetértek Anikóval: a nőnek valóban nem az élet továbbadásában rejlik a legfőbb értéke, méghozzá azért nem, mert az életünk legfőbb értékét nem a teljesítményünk, az adottságaink, a képességeink adják, hanem a Jézus Krisztusban kapott új identitásunk: Isten gyermeke vagyok, Krisztus menyasszonya vagyok, a Szentlélek temploma vagyok. Ez adja a legfőbb értékességemet, akár nő vagyok, akár férfi.
Mégis azt gondolom, hogy az életadás képessége a nők részéről nem tolható félre csak úgy, mintha valami esetleges dolog lenne. Hiszem, hogy központi eleme van a női identitásban és igen, a testi gyermekszülésre gondolok. És azt gondolom, hogy nem szükségszerű, hogy ez kizárja azokat a nőket, akik önként vagy kényszerűségből gyermektelenek. Hadd fejtsem ki!
Test vs. lélek
Az egyik legfontosabb törésvonal a mai világ gondolkodásmódja és a keresztyén világkép között a test és a lélek egységének a kérdése. Minden fontosabb etikai vita, amely a mai világban jelenleg a nemiség, nemi identitás és az élet értéke körül zajlik, visszavezethető a test és lélek egységére vagy éppen szétválasztására, a kettő egymáshoz való viszonyára. Mi az ember? Lélekkel rendelkező test vagy testtel rendelkező lélek? A testet és a fizikai valóságot kell a belső énemhez igazítanom vagy a belső megélésemet kell a fizikai valósághoz? Levonhatok bármiféle következtetést a testemből arra nézve, hogy ki is vagyok én valójában? És arra, hogy hogyan kéne élnem?
Mi a nő? Mitől nő a nő?
Ha azt válaszolom, hogy a testétől, akkor materialista vagyok? De ha nem a női test, az XX kromoszóma tesz egy nőt nővé, akkor mi az akadálya annak, hogy egy biológiai férfi, aki magát nőnek érzi nőként is határozza meg magát?
Talán a női lelke, belső lényege teszi nővé a nőt? És mitől női a női lélek? Hol válik el a testi folyamatoktól (hormonok, neurotranszmitterek, stb.)?
Azt gondolom, hogy eleve hibát követek el, ha dönteni akarok aközött, hogy a test vagy a lélek teszi nővé a nőt, ez a kettő ugyanis a biblikus gondolkodásmód szerint nem választható el egymástól. Ember vagyok, test és lélek kibogozhatatlan egysége, nő vagyok, akit a teste éppen annyira meghatároz, mint a lelke. (Kicsit ironikus, hogy pont a világ nemi identitás körüli zavarodottsága kellett ahhoz, hogy a keresztyének letisztázzák ezt a kérdést magukban, holott mi (is) vagyunk azok, akiket évszázadok óta folyamatosan kisért az a tévtanítás, hogy a lélek feljebbvaló a testnél.)
A nő definíciója
Abigail Favale, a modern feministából lett római katolikus professzorasszony, a „Genesis of Gender: A Christian Theory” c. könyv szerzője így ír a nő definíciójáról:
„Jobb kiindulópontként szolgál a vita szempontjából a prokreációs potenciál – ez nem csupán az elszigetelt testrészekről szól, hanem ezeknek a részeknek az összehangoltságáról: a test teljes egészének szervezettségéről. Ez olyasvalami, ami egyszerűen nem változtatható meg, és ha a „férfi” és „nő” meghatározása ezen alapul, akkor eltűnik a lehetőség arra, hogy valaki átalakulhasson az egyikből a másikba. A nők prokreációs potenciálja létezik függetlenül attól, hogy valaha valóra válik-e: a pubertás előtti lányoknak is megvan, a menopauzát átélt nőknek is megvan, a terméketlen nőknek is megvan. Ennek a veleszületett potenciálnak a megvalósulása megakadályozható ugyan, de sosem vehető el – és nem adható olyannak, akinek nincs meg. A „meddőség” kategóriája éppen erre a tényre utal, egy olyan beépített potenciál megnevezésére, amely – bármilyen okból – képtelen megvalósulni.”[1]
Nagyon tetszik Favale meghatározása, mert nem zár ki senkit a definícióból, sőt annyira világosan aláhúzza: a meddőség fogalma egyedül azért értelmezhető, mert pont a nőiség központjában lévő potenciál megvalósulásának az akadályozottságára utal. Meddőnek azt a nőt nevezzük, aki valamilyen okból nem tud megfoganni. Egy férfi sem tud teherbe esni, mégsem nevezzük emiatt meddőnek. Ugye? (Ahogy egy nőt sem nevezünk nemzőképtelennek amiatt, hogy nem képes teherbe ejteni egy nőt.)
A nő egész teste az életadás köré szerveződik
A prokreációs potenciál – ahogy Favale írja – nem egyetlen szervre, vagy szervek csoportjára utal. A nő nem csak a méhétől, petefészkeitől, hüvelyétől, külső nemi szerveitől, melleitől nő. Egy nő egész szervezete a foganás, várandósság és a gyermek gondozása köré fonódik. A termékenységi ciklusunk hormonváltozásai kihatnak az egész testünkre, az életadásra való képesség rendkívül szerteágazó testi jellegzetességeket határoz meg, mint például, hogy hova hízunk, milyen a csontfelépítésünk, milyen az immunrendszerünk, mire vannak kiélezve az érzékszerveink, hogyan működik az agyunk, milyen mentális problémákra vagyunk hajlamosak, és így tovább.
És mindez már magzatkorunktól kezdve ebbe az irányba fejlődik. Louann Brizendine írja A női agy c. könyvében, hogy a lánycsecsemők agya 24 hónapos korukig olyan mennyiségű ösztrogénben fürdik, mint amennyit megközelítőleg egy felnőtt nő szervezete termel. Ez az ösztrogénfürdő indítja be a petefészkei fejlődését, de nem csak azt, hanem az agyi hálózatainak a fejlődését is.
„Ez segíti elő az idegsejtek növekedését és fejlődését, ezáltal tovább bővíti a női agy hálózatait, így a figyelemért, kommunikációért, zsigeri érzésekért, de még a gondoskodásért és ápolásért felelős központokat is.”[2]
Ez csak egy nagyon apró, kiragadott részlet abból, hogyan fejlődik a nő magzatkorától kezdve nővé és hogyan tesz szert azokra az elképesztő szerteágazó biológiai, neurológiai, és pszichológiai sajátosságokra, amelyekre szüksége van ahhoz, hogy megtalálja a párját, teherbe essen, gyereket szüljön, szoptasson, gondozzon, és megadja gyermekének a szülői szeretet anyai oldalát. (Igen, mert a szülői szeretetnek van apai oldala is, amely hasonlóképpen elengedhetetlen a gyermek egészséges fejlődéséhez, mint az anyai.)
A női test egy jelkép
A női testünk, amely nyilvánvalóan az életadás lehetősége köré rendeződik, Isten remekműve. Isten akaratából nő a nő és férfi a férfi. És Isten akarata szempontjából egyáltalán nem elhanyagolható a nő és férfi prokreatív potenciálja. A spiritualitás szempontjából is óriási jelentősége van.
Isten férfivá és nővé teremtette az embert, olyannak teremtette őket, hogy „egy testté” válva, testi-lelki teljes egységükből új élet foganhasson és ezzel jelképei, földi képmásai legyenek a Teremtő Istennek. A Biblia a Teremtéstől a Jelenésekig a férfi és nő egységét Isten és az ember, Krisztus és az Egyház egységére használja metaforaként. II. János Pál a Test Teológiája c. munkájában ezt úgy fogalmazza meg, hogy férfi és nő egysége egy földi ikon, amely mennyei valóságra mutat.
Ebben a metaforában nem elhanyagolható elem az életadás lehetősége. A nő életadásra való potenciálja jelképe annak, hogy az Istennel való egységünk gyümölcse az Új Élet, illetve hogy az ANYAszentegyház fogan, szül és gondoz új megtérőket, tanítványokat.
„Árva ügyek édesanyja”
Ahogy Abigail Favale írta, ez a potenciál nem feltétlenül kell, hogy testi értelemben vett gyermekszülésben váljon valóra, de attól még ott van. És pont az a tény, hogy a női test életadó jellege nem szűkül le a méhünkre, ez tágítja ki a horizontot és teremt lehetőséget arra, hogy az életadást, gondozást, a „női energiát” az élet legkülönbözőbb területein használjuk. Slachta Margitról, az első magyar női országgyűlési képviselőről írták, hogy „az árva közügyek édesanyja” szeretett volna lenni a parlamentben.[3] Számomra ez egy nagyon szép példája annak, hogyan lehet valakinek anyai szíve és lehet jelen életadó nőként a világban úgy, hogy ő maga soha nem szült.
Ez a gondolkodásmód viszont a női test biológiai értelemben vett életadó potenciáljából indul ki. A test maga az a jelkép, amely a sokkal mélyebb és gazdagabb valóságra mutat. Ha kivesszük a testet, a metafora szétesik.
Bagdy Emőke oldalára állok abban, hogy a nőiesség lényegének központjában ott van az élet továbbadásának lehetősége. (A „női princípium”, ahogy annak idején Ákos abban a hírhedt interjúban említette.) És Pogány Anikó oldalára állok abban, hogy ennek a női lényegnek a megélésére nem a testi értelemben vett gyermekszülés az egyetlen út. (Bár őszintén szólva azt gondolom, hogy ezt Bagdy Emőke is így gondolja, csak az interjú erre nem kérdezett rá.) De minden egyéb más megélés akkor is a teremtett, testi valóságban gyökerezik.
[1] https://churchlifejournal.nd.edu/articles/what-is-a-woman-a-half-answered-question/
[2] Louis Brizendine: A női agy, Libri Kiadó 2016, 34.oldal
[3] https://www.magyarkurir.hu/hirek/slachta-margit-az-egyetlen-ferfi-parlamentben-100-eve-valasztottak-meg-az-elso-noi-kepviselot