Amikor Hodász András a coming out-ját olvastam, nagyon elszomorodtam, de nem akartam reagálni, miért is tettem volna? A Válasz Online-on megjelent interjút elolvasva viszont nem tudok nem írni. Muszáj megkísérelnem, hogy hatással legyek annak a nyilvánosságnak egy kicsike szeletére, amelyre András megosztása is hatással volt.
Az interjút olvasva fájdalom és őszinte értetlenség van bennem.
Protestánsként már egy ideje foglalkoztat az a kérdés, hogy ha a katolikusoknak már cirka 40 éve rendelkezésükre áll a Test Teológiája, hogyan lehetséges, hogy még nem forradalmasította a katolikus egyházat? Naiv felvetés, elismerem. De akkor sem teljesen értem. András tanította is a Test Teológiáját. Ismernie kell kívülről-belülről. Hát mégsem érti? Vagy csak fejben érti? Mi ez a szakadék a tanítás és az ő élete között, ami annyira fájdalmasan nyilvánvaló ebben az interjúban?
Hiába várt gyógyulás
Őszinte fájdalommal olvastam a „meg nem történt gyógyulásról” is. Túl merész lenne azt állítani, hogy teljes mértékben átérzem András fájdalmának mélységét, de mivel tudom, hogy milyen az embernek naponta küszködnie saját magával és újra meg újra változásért könyörögni, ezért van elképzelésem. Laurie Krieg szavai jutnak róla eszembe, aki szintén a saját neme iránti vonzalommal küzd (feleségként és három gyermek édesanyjaként), egy elképesztő könyv, az „An Impossible Marriage” szerzője a férjével együtt. Ő ezt mondta: „Ez a gyengeségem. A szívemnek ez a szelete, a saját nememhez való vonzódással való birkózásom nem Isten terve. (…) Az én vágyaim a nők iránt – nem Isten terve, a férjem vágya a nők iránt (rajtam kívül) – nem Isten terve. Ez a dolog a küszködésből bűnné válhat. Kívánsággá válhat, vagy – ne adja Isten – cselekedetekké válhat, amelyeket meg kell vallanom. Az, hogy Isten megengedi ezt bennem, és nem veszi el tőlem, az engem nagyon is a 2Korinthus 12-re emlékeztet, ahol Pál azt írja, hogy tüske adatott a testébe, amelyet Isten nem vett el tőle. Mit mond Isten Pálnak? Hogy az Ő kegyelme elég! Hogy az Ő ereje az erőtlenségen keresztül működik! Tehát én örömmel dicsekedhetem a gyengeségeimmel, mert Krisztus hatalma van rajtam! Tehát igen, ez nem Isten szerint való. Igen, bűnné válhat, amelyet meg kell vallanom. De ugyanígy lehet gyengeség, amely erővé formálódik Isten kezében!”
Ez brutál nehéz. Annyira jó lenne dicsőséges szabadulás-történetekről bizonyságot tenni! Annyira jó lenne Istent dicsőíteni azért, hogy elvette azt, amitől annyit szenvedtem és amit annyira szégyellek! Olyan gyakran szól a szívemből a zsoltár, hogy „Ments meg Uram, hadd dicsőíthesselek érte Téged!” De van, amikor ezt a „tüske a testben” módszert választja, hogy emlékeztessen: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” Addig pedig kapaszkodom a reménységbe, hogy azon a napon, amikor szemtől szemben állok majd a Megváltómmal, teljesen gyógyult leszek. Minden erőtlenségemtől, minden bűnömtől, minden tüskémtől szabad.
Identitás?
Meghökkentett, amikor azt olvastam, hogy András számára kérdés, hogy miért hívta el Isten papnak, ha tudta, hogy meleg… Rengeteg olyan elkötelezett, élő hitű, Szentlélekkel betöltött szolgálót ismerek, akik számára a saját nemükhöz vonzódás kísértést jelent (folyamatos jelen időben). Vannak köztük lelkipásztorok is. Talán a katolikus egyház működésével nem vagyok tisztában, de nem értem, hogy az Ige alapján egy konkrét bűnre való hajlam miért tesz bárkit is alkalmatlanná a szolgálatra. Ezen az elven senki sem lehetne pap. Vagy nem azért van-e ez, mert azonosítjuk az embert azokkal a vonzalmakkal, amelyeket tapasztal?
Ahogy gondolkozom ezen az egészen, az az érzésem, hogy itt látszik „élőben” mekkora rombolást végez az az orientáció-narratíva, amely a szexuális orientációból identitást kovácsol. Amely azt mondja, hogy ez az, ami én vagyok, ahelyett, hogy ez olyasvalami, amit én tapasztalok, érzek. Hiszen ha a melegség az, ami én vagyok, és ha ez bűn, akkor tényleg nincs előttem más remény, mint hogy Isten megszabadítson ettől. Ha nem teszi, akkor félreértettem valamit és talán mégsem bűn? Esetleg én tettem valamit rosszul, én nem voltam elég, ezért nem szabadultam meg? Nem nehéz belátni, hogyan lesz ez egyenes út a mély szégyen, szorongás és depresszió felé. András is említette az interjúban a „vallás szégyent megsokszorosító hatását”, ami szerintem viszont a szexuális irányultság identitássá emelése és a Biblia szexualitásról szóló tanításának egymásra hatásából ered. De vajon e kettő közül melyik a hamis? Melyikhez kell inkább igazodni?
Az Ige nem írja (és talán a katekizmus sem, bár abban nem igazán vagyok járatos) hogy a szexuális kívánságaim tipikus tárgyai alapjaiban meghatároznák azt, aki én vagyok. Történelmi távlatokban nézve is ez egy viszonylag új elképzelés. Lehetne mondani, hogy mára már sokkal többet tudunk az emberi lélekről meg az orientációról, mint régen, de ez elsősorban nem is tudományos, hanem filozófiai kérdés. Nekem az a meggyőződésem, hogy azt a sokszoros szégyent és fájdalmat, amelyet a vonzalmaikkal küszködő keresztyének élnek meg, elsősorban nem a Biblia tanítása okozza, hanem az, hogy keresztyénekként kritika nélkül magunkévá teszünk egy, a Bibliától teljesen idegen emberképet, ami az embert a kívánságaival azonosítja.
Heteronormativitás
A másik „ludas” a heteronormativitás, az az elképzelés, hogy a heteró vágy (akármilyen alakot öltsön is) a „normális”, a homoszexuális pedig a „nem normális”. A természet szempontjából nézve talán indokolható ez, de keresztyén szempontból, különösen ahogyan a gyakorlatban megjelenik, borzasztóan romboló. A Biblia nem a heteró nemi vágyat nevezi meg irányadóként, hanem a szentséget. A célt tévesztett heteroszexuális kívánságok semmivel nem jobbak (spirituális szempontból), mint a homoszexuális kívánságok. A heteronormativitás normaként állít be egy csoportot, amelynek tagjai úgy érezhetik, hogy ők „rendben vannak”. Önigazulttá és a saját bűneikre vakokká teszi a „heterókat”, miközben kirekeszti, megszégyeníti és reménytelenségbe taszítja a „melegeket”. Erre ellenreakció, hogy újabb és újabb „normális dobozokat” hozunk létre és küzdünk azért, hogy azok is normaként legyenek elfogadva. Szerintem ez tévút, de az legalábbis biztos, hogy nem az evangélium útja.
Amikor Jézus azt mondja a hegyi beszédben, hogy aki kívánsággal tekint egy asszonyra az paráznaságot követett el a szívében, azzal gyakorlatilag mindenkit visszadob a start mezőre. Ki az, aki ezt a lécet meg tudja ugorni? Ki az, aki még a szívében sem paráználkodik soha? Nincsenek „normálisok”, nincs olyan, hogy „mi rendben vagyunk”, mindenki előtt ugyanaz a cél: a szentség. „Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5, 48.). És mindenki számára elérhetetlen ez a cél a saját maga erejéből. Az, hogy nem érezzük ennek a súlyát, csakis azért van, mert elringattuk magunkat abba a hitbe, hogy „Mi rendben vagyunk. Vannak nálunk sokkal rosszabbak is.”
Mindannyiunknak gyógyulásra van szüksége, mindannyiunknak csodára van szüksége, nem csak „a melegeknek”, nem csak Hodász Andrásnak. Van, aki megkapja a nagy csodát egyben egyik napról a másikra. Dicsőség legyen érte Istennek! És vannak (a többség szerintem), akik épp csak egy akkora adag csodát kapnak minden reggel, ami aznapra elég. Dicsőség legyen érte Istennek!
„Neki növekednie kell…”
Az utóbbi időben ez a téma nagyon közel nőtt a szívemhez. Ennek több oka is van, az egyik az, hogy elképesztően sokat épült a hitem azoknak az embereknek a szolgálatán, bizonyságtételén, írásain keresztül, akik a saját nemük iránt érzett vonzalmakkal küzdöttek (vagy küzdenek még mindig) Jézus követőjeként. Gondolkodtam rajta, hogy miért van ez így és arra jutottam, hogy valószínűleg azért, mert ők megélik azt, ami a mai, nyugati vallásos közegben hiánycikk, mégis a keresztyén élet egyik alapja: megtagadni önmagamat és naponként felvenni a keresztemet. Meghalni magamnak és feltámadni Krisztusnak. Hogy neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem. Habár ezzel a konkrét kísértéssel nem küzdök, de küzdök mással, és amikor az Ő bizonyságtételeiket olvasom, hallgatom, a saját küzdelmeimben erősítenek, a Jézussal való egyre mélyebb kapcsolat felé terelnek és Isten dicsőítésére indítanak. Átsugárzik rajtuk a Szentlélek ereje és Isten szépsége. A küzdelmeik miatt olyan tisztán és élesen látnak igazságokat, amelyekre a társadalmilag elfogadott bálványimádásukba belekényelmesedett hívők teljesen vakok. Olyan örömet és elégedettséget ismernek a Jézussal való kapcsolatukban, amit az Igét a saját testies kívánságaikhoz hajlító keresztyének hiába keresnek. Vonzó Isten ereje és szépsége, amely átsugárzik rajtuk.
A Biblia elképesztően erős kijelentéseket tesz az örömről, elégedettségről, beteljesülésről, békességről – azokról a dolgokról, amiket olyan gyakran a szerelemben és a szexuális beteljesedésben keresünk, és mi csak könnyedén átsiklunk fölöttük, félretoljuk, mint hűtőmágnesre való cuki motivációs idézetet, miközben a lelkünk a szomjhalál szélén bármelyik poshadt pocsolyából hajlandó felszürcsölni a vizet…
Valójában miben hiszünk?
Valójában mire képes a mi Istenünk?
Valójában mire elég nekünk Jézus?
Tudnék még mit írni, tudnék még mit kérdezni, tudnék még mire reagálni, de ezt itt most befejezem. Imádkozom Andrásért, és mindenkiért, aki hasonlón megy át. Imádkozzatok ti is!