Szóval van ez a dolog, a házasság vagy a szingli élet „ajándéka”, ahogy Pál apostol írja az 1Korinthus 7, 7-ben.
„Szeretném, ha minden ember úgy volna, mint én magam is [ti. egyedülálló]; viszont mindenkinek saját kegyelmi ajándéka van Istentől: kinek így, kinek amúgy.”
1Korinthus 7, 7.
Ebből csináltuk azt az elképzelést, hogy mind a házasság, mind a szexuális önmegtartóztatással élt egyedülálló élet (a.k.a. cölibátus) hivatás, olyasmi, amelyre Isten elhív. De ha ez így van, honnan tudom, hogy melyikre hívott el Isten?
Módszer #1: Idővel kiderül
A gyakorlatban általában úgy szokott ez kinézni, hogy a legtöbben azzal a feltételezéssel indítanak, hogy házasságra vannak elhívva. Aztán ahogy telnek-múlnak az évek, még mindig nem találták meg az Igazit, na, ekkor felkerül a radarra lehetőségként az egyedülálló élet, de még reménykedünk, hogy leszünk mi még késői befutók… Eltelik még néhány év és lassan már az utolsó reménysugár is megfakul, és ekkorra félig-meddig rezignáltan vesszük tudomásul, hogy ez bizony egészen úgy tűnik, mint az „egyedülálló élet ajándéka” (az „ajándék” szó erős szarkazmussal átitatva).
Módszer #2: Imádsággal elkérni
Ennél sokkal tudatosabb módszer az, amikor valaki aktívan keresi Isten akaratát ebben a kérdésben, imával, akár böjtöléssel, lelkivezetés igénybe vételével. Sokszor hallom ezt, mint tanácsot, amikor felmerül a kérdés, hogy honnan tudom, hogy a szingliség vagy a házasság a hivatásom. „Szellemesebb” gyülekezetekben egyenesen próféciát kérnek a delikvensek, hogy melyik a számukra kijelölt út. De mi van olyankor, amikor nem kapunk választ?
Módszer #3: Racionálisan eldönteni
Ez a harmadik a józan paraszti észre támaszkodik. Ismerjem magamat és tudjam, mi illik hozzám. „Minden nyáron szerelmes” típus vagyok? Akkor jó eséllyel nem lennék jó apáca. Egyáltalán semmi nem vonz a házasság gondolatában? Talán ez egy jel, hogy 100%-ban a misszióra tegyem fel az életemet. Józan, reális hozzáállásnak látszik, de mi van olyankor, amikor az életem történései nem akarnak illeszkedni a felfedezni vélt hivatáshoz?
Egy teljesen más hozzáállás
Természetesen senkit sem szeretnék lebeszélni arról, hogy Isten akaratát keresse ebben az ügyben, sem pedig arról, hogy elmélyüljön az önismeretben. Ezek mind jó dolgok, és vannak, akiknél valóban sikerre vezettek. De mi van azokkal, akik úgy érzik, hogy nem kapnak választ? Vagy mi van azokkal, akiknek meggyőződésük, hogy házasságra vannak elhívva, de úgy tűnik, Isten elfelejtette erről értesíteni a Nagy Ő-t? Mi van azokkal, akik évek óta a sikertelen párkeresés frusztrációjában élnek?
Nekik (és mindenki másnak is) szeretnék a figyelmükbe ajánlani egy másik – szerintem egészségesebb és reálisabb – nézőpontot.
Létezik egyáltalán „hivatás” ebben az ügyben?
Tényleg elhív Isten egyikre vagy másikra? És ez tényleg valami olyasmi, amiről nekem tudnom kellene előre, hogy melyik út az enyém?
A fent említett 1Kor 7, 7-en kívül más igehely nem jut eszembe, ami ezt alátámasztaná, és ez a páli megjegyzés sem minden kétséget kizárólag ezt mondja. Még a Máté 19 jut eszembe, ahol Jézus a „nemzésre/házasságra alkalmatlanok”-ról beszél (az eredeti szó itt az eunuch), de ő is azt mondja, hogy az ember vagy házasságra alkalmatlannak születik, vagy mások teszik azzá, vagy saját maga választja ezt a mennyek országáért. Tehát arról, hogy Istentől valaki spéci elhívást kap, itt sem olvasunk.
De miért is olyan fontos ez?
Az elhívás-szemlélet veszélyei
Nem lenne egyáltalán fontos, hogy beszélünk-e elhívásról vagy sem, ha nem következne néhány gyakori félreértés ebből a szemléletből.
Az „elhívást”, vagy még inkább a páli kifejezést, az „ajándékot” gyakran úgy értelmezzük, mint olyasvalamit, ami könnyűvé és természetessé teszi a számunkra egyik vagy másik életformát. Tehát, akinek „ajándéka” van a szingliségre, az nyilvánvalóan valami olyan szuperképességgel rendelkezik, ami számára a romantikus és szexuális beteljesedés hiányát könnyűvé teszi, sőt, ami miatt ő szingliként érzi majd jól magát. Míg az, aki a házasság „ajándékával” rendelkezik, az nyilván házasként lehet csak boldog és kiteljesült.
De vajon mi van olyankor, ha éppen szingli vagyok és boldogtalan? Hát Isten elfeledkezett volna arról, hogy nekem párkapcsolatban kellene élnem? Mi van, ha úgy tűnik, hogy csak az elveim kompromittálásával, vagy akár egyenesen Istennel szembeni engedetlenséggel tudnám érvényesíteni az életemben a „házasság ajándékát”? (Pl. nem hívő pár, meleg párkapcsolat, stb.)
Fordítsuk meg a logikát, és mindjárt látszani fog, hogy mennyire abszurd ez a gondolkodás: Ha már házas vagyok és mondjuk van már három gyerekem, és ekkor döbbenek rá, hogy valójában nekem az egyedülálló életre lett volna elhívásom, akkor otthagyhatom a családomat, hogy egyedülállóként szolgáljam Istent? Ugye, hogy nem? Akkor ezt örökre elrontottam és most már soha nem tölthetem be az életem nekem elrendelt célját?
Ha abszurd dolog nekem házasként azon filózni, hogy talán szingliségre van ajándékom, akkor miért nem abszurd egy pillanatnyilag éppen egyedülálló embernek azon filózni, hogy neki tulajdonképpen már házasnak kellene lennie, mert a házasságra van elhívása?
Ajándék a jelenben
Egy egyedülállóságról szóló kerekasztal-beszélgetésen voltam egyszer, ahol megkérdezték az egyik résztvevőt, egy negyvenes éveiben járó nőtlen férfit, hogy hogyan ismerte fel, hogy az egyedülálló életre van „ajándéka”. Azt válaszolta, hogy sehonnan, mert ő nem így tekint erre a dologra.
„Reggel megkérdezem magamtól – mondta, – hogy ma szingli vagyok-e vagy házas. Ha az a válasz, hogy szingli, akkor a mai napon a szingliség „ajándékával” rendelkezem.”
Viccesnek tűnik talán ez a mondat, mert a családi állapotunk általában nem szokott egyik napról a másikra csak úgy megváltozni. De szerintem nagyon jól rávilágít valamire: a házasság vagy egyedülálló élet „ajándéka” az, amivel éppen rendelkezem. Ha házas vagyok, akkor az, ha szingli, akkor az.
Én ma reggel úgy ébredtem, hogy házas vagyok. De ki garantálja, hogy egy év múlva ilyenkor is így ébredek majd? Ebbe nem szeretünk belegondolni, de tragédiák történnek, és semmi biztosítékom nincsen rá, hogy a házasság „ajándéka” az egész életemre vonatkozik. Jó esély van rá, hogy egyszer majd megözvegyülök, reménység szerint még sokára. De ha megtörténik, attól a naptól kezdve az egyedülálló élet „ajándékával” (akármilyen bizarr is ebben az esetben így nevezni) rendelkezem majd.
Hasonlóan, a legtöbb ember a felnőtt élete hosszabb vagy rövidebb időszakát szingliként éli meg. És még ha ez nem is állandó állapot, abban az időszakban mindenképpen az egyedülálló élet „ajándékával” rendelkezik. Annak minden áldásával és minden nehézségével.
Toporgás a váróteremben
Itt egy megjegyzés a római katolikus tesóknak:
Sokszor látom, hogy a katolikusoknál úgy beszélnek erről, hogy az embernek kétféle elhívása lehet: szerzetesi/papi életre vagy házas, családos életre. Oké, és mi a szitu azokkal az egyedülállókkal, akik nem lesznek sem szerzetesek sem papok? Nagyon dicséretes, hogy a katolikus egyház nagy tisztességet tulajdonít az Istennek szentelt egyedülálló életnek (protiéknál mintha ez a kategória teljesen hiányozna), de nekem egészen úgy tűnik, hogy csak akkor, ha ez szerzetesi vagy papi életforma keretei között zajlik. Az ezen a körön kívül eső szinglik pedig könnyen a „házasság várótermében” találják magukat.
És ez az a hely, ahol szerintem borzasztó egészségtelen tartózkodni. (Ez már nem csak a katkóknak szól.) Ez a „házasnak kellene lennem, de nem vagyok” frusztrációjának, szégyenének és fájdalmának a helye. Ez a „nem kezdődik el az Élet, amíg meg nem találom az Igazit” helye. Ez a „minden problémámra egy párkapcsolat lenne a megoldás” helye. Frusztrált toporgás a váróteremben, jelen helyett jövőben élt élet…
Egy egészségesebb hozzáállás
A „Honnan tudhatom, hogy egyedülálló vagy házas életre vagyok elhívva?” kérdésre szerintem az a legegészségesebb válasz, hogy azt tudhatod biztosan, amire éppen ma el vagy hívva. (A szerzetesi/papi elhívás egy másik történet, azzal én itt nem foglalkozom.) Sokakat ismerek, akik úgy indultak, hogy házasodni szeretnének, de alkalmas jelölt nem akadt, az elveiket pedig nem dobták el csak azért, hogy ne legyenek egyedül, így egyedülállóként élik az életüket. És olyanokat is ismerek, akik úgy indultak, hogy Isten országa szolgálatáért egyedül szeretnének maradni, de Isten másképp döntött és családos életre hívta meg őket.
És ez itt a lényeg: Isten tudja, hogy mi a terve, és nem biztos, hogy előre közli. Lehet, hogy néhány (vagy sok) év szingliség után házasságra hív. Lehet, hogy néhány (vagy sok) év házasság után újra egyedülálló életre hív. Az egyetlen, amivel mi rendelkezünk, az a jelen pillanat, a jelen feladat, a jelen hivatása. Bármilyen élethelyzetben vagyunk is, Istennek az a terve, hogy éppen azon a helyzeten keresztül formáljon és használjon bennünket.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy aki szingli ne legyen nyitott a házasságra. Dehogynem. Még csak azt sem mondom, hogy ne keress aktívan párkapcsolatot. (Bár azt gondolom, hogy vannak élethelyzetek, amikor bölcsebb ezt kerülni, de az más téma.) Csak azt szeretném ezzel mondani, hogy ráfeszülni a „mire vagyok elhívva?” kérdésre, és huzamosan a házasság várótermében toporogni nem egy egészséges állapot és visszatart attól, hogy a jelen élethelyzetedből kihozd a benne rejlő maximumot.
Drága szingli keresztyén testvérem!
Tudom, hogy nehéz. Mély együttérzéssel vagyok feléd, mert tudom, hogy sem a gyülekezeti környezet, sem a kultúra, amiben élünk nem teszi könnyebbé a helyzetedet, sőt, gyakran úgy tűnik, teljességgel elviselhetetlenné teszi. (Ha ez esetleg egy kicsit vigasztal, ugyanezek a tényezők a házasságokat is nehezebbé teszik…) Tudom, hogy frusztráló, magányos érzés, hogy olyan, mintha az egész világ párokra lenne kitalálva. Tudom, hogy óriási a kísértés, hogy engedj az elvekből. Imádkozom érted. Kérlek te is imádkozz a keresztyén házasságokért. Egy közösség vagyunk, kölcsönösen felelősek vagyunk egymásért.
Ajánlott olvasmány:
Tim Keller: The Gospel and Sex
Sam Alberry: 7 Myths About Singleness, Crossway 2019.
Kiemelt képek forrása: Unsplash